Ezüstfény a sorok között

A tölgyfa lombkoronája mögül hirtelen előbukkanó hold hideg, ezüstös fénnyel árasztotta el az erdei tisztást. A veszélyzónán túljutva Mirella intett a kis csapatnak, hogy álljanak meg egy pillanatra fújni egyet. A csuromvizes bujdosó hálásan rogyott le egy mohás tuskóra, miközben a megszeppent kisfiú még mindig szorosan fogta a vándorárus szoknyáját.
Borda halkan szaglászott a kanyargó csapás szélein, majd lehasalt a lábuk elé, mint egy éber, sötét őrszem. Mirella csípőre tett kézzel köszörülte meg a torkát, és a szoknyája redői közül óvatosan előhalászta az elcsent lajstromot. A vastag pergamenlapok szerencsére szárazak maradtak a rejtett bőrtokban, így a vízcseppek nem tettek kárt az értékes tintasorokban.
– Lássuk csak, miféle adókat és lajstromba vett szegényfejeket jegyzett fel az a gőgös tiszttartó! – suttogta Mirella vidám, pikírt mosollyal, miközben a holdfény felé fordította a cirádás betűket.
A lapok szélein gyanútlan jobbágycsaládok nevei és elképesztő büntetésösszegek sorakoztak. A vándorárus szeme megvillant a csalárdság láttán: pontosan tudta, miként teheti tönkre ezen iratok hiányával a kapzsi uraság legújabb harácsolási tervét. A bujdosó legény elképedve figyelte a nő magabiztos mozdulatait, mire Mirella csak egy kacsintással intette hallgatásra.
– No, atyafi, a veszélyesebbik felén túl vagyunk – csapta össze a pergament halk pattanással. – Most pedig keressünk egy biztos fedélt a fejünk fölé, mielőtt a hajdúk rájönnek, hogy a zsákmányuk már régen messze jár!