Kormos jelek a kunyhóban

A csöndes tölgyes sűrűjében haladva hamarosan megpillantották egy elhagyatott mészégető kunyhó roskadozó körvonalait. A sötétben hallgatag árnyékként mozgó Borda lépett be elsőként a roskatag faajtón. Miután alaposan körbeszaglászott és meggyőződött róla, hogy a helyiség biztonságos, egy halk pöffentéssel jelezte: szabad a vásár. A kimerült legény megkönnyebbülten sóhajtott fel, s a száraz szalmával borított sarokba fektette a már álmában szuszogó kisfiút.
Mirella a szoknyája rejtett zsebéből előhalászott egy rövidke faggyúgyertyát, majd a tűzkő gyors pattintásával apró, meleg lángot élesztett. Az ingadozó, sárgás fénynél kiterítette a megkaparintott adólajstromot az egyetlen épségben maradt fapadra. Borda az ajtórésnél foglalt helyet, éber szemeivel a sötét erdőt kémlelve.
– Lássuk csak, hogyan fordíthatjuk a szegények javára a kapzsi tiszttartó pökhendi körmölését! – kuncogott halkan a vándorárus, miközben finom ujjaival némi kormot kapart le a kunyhó gerendájáról.
Gyakorlott, furfangos mozdulatokkal kezdte átírni a lajstrom túlzó számait. A súlyos ezüsttartozásokból egy-egy apró kormos vonással és faggyús simítással jelentéktelen rézpénzek lettek. Mirella elégedetten mosolygott: elképzelte az adószedő pulykavörös ábrázatát, amikor megpillantja majd a kigazított iratot. A hajdúk korábbi fenyegetőzése helyett most fojtott, vidám kacagás töltötte be a kormos hajlékot.