II/3. Az érzékszervi zálog — A másolt hallás

A nehéz tölgyfa ajtó lassan, méltóságteljesen tárult ki, de mögötte nem kínzókamra várta Hendersont, hanem egy porszagú, mennyezetig érő réz- és csontarchívum. A számlálószerkezet ütemes kattogása hirtelen elnémult, s egy finoman polírozott, mechanikus kar nyúlt ki a homályból, ujjai között egy vörös bársonnyal bélelt dobozkával.
– A második szakasz végrehajtása automatikus – közölte az antikvárius, miközben hűvös, precíz mozdulattal igazította meg az orrnyergén a szemüvegét. – Mivel a fizikai tőkéje kimerült, a kamatláb átterhelődik a kiegészítő érzékszerveire. Az a hiperérzékeny hallás, amellyel most a pult deszkáiban fúró szúférgeket hallja, valójában egy 1888-ban elhunyt teakereskedő nem fedezett letétje.
Henderson megdermedt. Élesedett hallása valóban tisztán kivehetővé tette a fa rostjaiban rágcsáló rovarok apró, ritmikus sercegését, sőt, a dobozkában lapuló szerkezet halk, olajos szuszogását is.
– Ön... ön mások tartozását aggatja rám! – sziszegte az öregúr, s görcsbe rándult ujjaival a számlap szélébe kapaszkodott.
– Természetesen – bólintott az antikvárius. – A teáskészlet univerzális elszámolóházi eszköz. Amíg a Morris Oxford illetékét nem rendezik, Ön viseli a törlesztési portfóliót.
A bársonydoboz fedele éles pattanással felnyílt, s a falra szerelt sárgaréz harang megrengetve a levegőt, kongó hangon megszólalt.