II/4. A hallás ára — Átirányított csatornák

A harang zúgása nem a fülében, hanem a fogtöméseiben rezonált tovább. Henderson megtántorodott, de a tölgyfa ajtó mellé épített sárgaréz állvány automatikusan megtámasztotta a könyökét.
– Ne pazarolja a fizikai egyensúlyát – figyelmeztette az antikvárius, miközben egy finom csipipetta segítségével egyetlen csepp zöldes olajat cseppentett a bársonydoboz közepén fekvő, parányi rézhengerre. – A hallása mostantól nem csupán vételre alkalmas. Ön lett a Morris-féle csődtömeg aktív auditálója.
– Auditálója? – nyögte Henderson. A fülében most már nemcsak a szúférgek rágcsálása visszhangzott, hanem a három utcával arrébb lévő pékségben a kiflik hűlése és egy bankfiók páncélszekrényének kombinációs zárkattogása is. – Nem akarok mások zajában élni!
– Nem is a zajban él, hanem a kamatnyilvántartásban – korrigálta az antikvárius, és egy apró, hajlított réztölcsért nyújtott át a pult felett. – Ha a teakereskedő 1888-as adósságának zajártalmát nem akarja hallgatni, kénytelen lesz elvezetni azt. Ennek legegyszerűbb módja, ha a látásából enged el némi kontrasztot. Egy kis szürkeségért cserébe visszakaphatja a csöndet.
Henderson elkeseredetten nyúlt a réztölcsér felé. Amint az eszköz a füléhez ért, a távolból felhangzó kattogások hirtelen elhaltak, ám a szoba színei azonnal tompulni kezdtek, s az antikvárius arcvonásai ködös, fakó sziluetté simultak.
A faliszekrény mélyén ekkor egy korhadt faorsó lendült mozgásba, s a padlólemez alatt felmorajlott egy mély, monoton dobolás.