II/5. A rezonancia mérlege — Szürkeárnyalatos egyenleg

A padló alól feltörő ütemes dübörgés finom porszemcséket táncoltatott meg a szürkeségbe vesző levegőben. Henderson, akinek látása most leginkább egy korai, rosszul előhívott dagerrotípiára hasonlított, megragadta a pult szélét. A dübörgés nem állt meg; lassan ritmussá, majd fémes kerekek csikorgásává szelídült.
– Ez mi? – horkant fel Henderson, miközben kipillantott a ködbe burkolózó, árnyékszerű boltív felé.
– A fizikai leltár – suttogta az antikvárius, és megszeppenten visszafordította a csipipettát a fiók mélyére. – Ha elnémítja a mások adósságát, az energia nem vész el. Csupán tömeggé alakul.
A padlólemez közepe halkan elcsusszant, s a nyílásból egy megfakult, nehéz gőzmérleghez hasonló szerkezet emelkedett ki. A réztányéron egyetlen kis üvegcsébe zárt, sűrű, fekete folyadék pihent. Az antikvárius reszkető ujjakkal mutatott rá.
– A látáskontrasztja, uram – magyarázta kapkodva a levegőt. – Anyagiasítva. Amennyiben úgy dönt, hogy nem kéri vissza a tisztánlátását, a tétel átszáll a következő óvatlan vásárlóra. Ám ha mégis visszaváltaná...
– Akkora zajt kapok vissza, ami kiszakítja a dobhártyámat! – vágta rá Henderson riadtan.
– Nem feltétlenül – pillantott az antikvárius a faliszekrény zúgó fogaskerekeire. – Elég, ha a tapintásérzete néhány százalékát adja letétbe. Mondjuk, a tenyerében lévő melegérzetet.
Henderson felderengő sziluettje mereven állt a dübörgő padló felett. Lassan kinyújtotta hideg ujjait az üvegcse felé. A sarokban lévő óra ekkor ütött egyet, de a hang nem a levegőben terjedt, hanem a lábujjaiban zsibbadt végig.