I/7. A végső elszámolás — A más cechje

Henderson megtántorodott. Reszkető, megráncosodott ujjaival végigsimított ritkuló, hófehér haján, miközben tüdeje sípolva küzdött a sűrű levegőért. Egyetlen rövid perc alatt hetvenéves aggastyánná aszódott.
– Ez… ez képtelen tévedés! – nyögte rekedt, öreges hangon, és görcsösen a pult szélébe kapaszkodott. – Nekem soha életemben nem volt autóm! Még jogosítványom sincs!
A végrehajtó megállt az ajtó felé vezető úton. Lassan elrakta a tintás pecsétnyomót, megigazította sötét gallérját, majd tárgyilagos hűvösséggel a lajstromra pillantott.
– Valóban? – kérdezte szinte unatkozva. – A parkolási szabálysértést 1894 novemberében követték el a szomszédos utcában egy gőzhajítású bérkocsival. A bírság eredeti kötelezettje az antikvárius úr volt.
Henderson elhűlve fordult a boltos felé. Az antikvárius ekkor lassan felegyenesedett a pult mögött. A félelem, amely eddig az arcát torzította, nyomtalanul elpárolgott. Ráncai kisimultak, ősz halántéka sötétedni kezdett, és jó tíz évvel tűnt fiatalabbnak, mint alig öt perccel ezelőtt.
– A teáskészlet apróbetűs záradéka, kedves Henderson úr – jegyezte meg az antikvárius kellemes, csengő hangon, miközben finom mozdulattal selyembe csomagolta a csészét. – Aki megérinti a zárószerkezetet, az átvállalja az üzlet mindenkori hátralékát. Köszönöm a készséges együttműködést.
A végrehajtó tisztelettudóan kalapot emelt, majd kilépett az utcára. Henderson roskadozó térdekkel, némán bámult maga elé, miközben a bejárat melletti vitrinben halkan megcsendült egy apró, kalitkába zárt ezüst csalogány.