Lassuló ritmus

Az Őrszem-3 még néhány végtelennek tűnő másodpercig Alinda felett tornyosult. A vörös fény lassan kékre váltott a gép fején, ahogy a lány lábainak gyorsabb ritmusa helyreállította az elvárt energiahozamot a kijelzőn. A humanoid robot fémalkatrészeinek halk kattogásával végül továbbállt a sorok között, de a levegőben maradt feszültség szinte tapintható volt.

– Látod, kicsim – suttogta a nagymama, alig mozgatva a száját, miközben a pedálok monoton ritmusban lendültek tovább. – A gép csak a számokat látja. De a számok mögött ott vagyunk mi. Addig vagyunk biztonságban, amíg azt hiszik, teljesen az ellenőrzésük alatt tartanak minket.

A műszak első fázisának vége felé a fejük feletti adagolócsövekből halk szisszenéssel újabb adag édes, langyos massza csorgott a személyes tartályaikba. Ez volt a túlélés üzemanyaga, a mesterséges cukor, ami mozgásban tartotta az emberi dinamókat. Alinda undorral, mégis a fáradtságtól vezérelve nyelte le a zselét, miközben a szeme sarkából az idős asszonyt figyelte.

A nagymama arca ijesztően sápadt volt, és az izzadtság vastag cseppekben folyt le a halántékán. Alinda hirtelen rásandított a nagymama csuklóján lévő mérőórára: a kijelző sárgás fénnyel villogott, jelezve, hogy a generált energiaszintje a kritikus határ felé közelít. Ha eléri a piros zónát, az Őrszemek azonnali „karbantartást” rendelnek el.

Alinda kétségbeesetten próbálta közelebb húzni a saját pedálját, hátha valahogy át tudná irányítani a saját felesleges energiáját a nagymama rendszerébe, de a csatlakozók zártak voltak. Az Őrszem-3 a terem túlsó végén hirtelen megfordult, mintha érzékelte volna a hálózatban beállt minimális ingadozást.