A ritmus fogságában

A fémfolyosó hideg neonfényében Alinda léptei baljóslatúan visszhangoztak. Az Őrszem-3 gépies közönye ellenére a feszültség tapintható maradt a levegőben; a sorban állók közül többen lesütötték a szemüket, mintha a lány bátor kijelentése rájuk is veszélyt hozhatna. Alinda megvárta a nagymamát a kettes szektor bejáratánál, ahol a hatalmas, körkörösen elrendezett pedálos generátorok halk, monoton zümmögéssel várták a napi műszak kezdetét.

– Okosabban, kislányom – suttogta a nagymama, miközben elfoglalták egymás melletti helyüket a durva fémszerkezeteken. – A gépek nem vitatkoznak. Ők csak számolnak. Ha a hatékonyságod a nullához közelít, felesleges teherré válsz a rendszer számára. – De a szeme, az az öreg, fáradt szem mégis szikrázott a büszkeségtől, ahogy rácsatlakoztatta a saját csuklószorítóját a gép mérőjére.

Megkezdődött az első fázis. A lábak ritmikus mozgásba lendültek, a láncok csikorogva adták át a kinetikus energiát a Kolónia-7 központi akkumulátorainak. Alinda érezte, ahogy az édes massza cukortartalma lassan felszívódik a vérében, mesterséges energiát adva a nehéz fizikai munkához. Hogy elterelje figyelmét a combjaiban égő fájdalomról, a nagymama halk szavaira koncentrált, aki a pedálok ütemére suttogott a fülébe.

– Régen, a dédnagyapád idejében, az emberek még a széllel versenyeztek a Balatonon – mesélte az idős nő, miközben az arca lassan gyöngyözni kezdett az izzadtságtól. – Nem volt rajtuk mérőóra. Akkor indultak el, amikor akartak, és oda mentek, ahová a szívük húzta őket. Nem kellett engedély a létezéshez.

Alinda lehunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni a vizet, a szabadságot, de a kép helyére folyton a villogó kék kijelzők tolakodtak be. Hirtelen egy árnyék vetült rájuk. Az Őrszem-3 lassan végigsétált a sorok között, optikai szenzorai vöröses fénnyel pásztázták a lány mozdulatait. Alinda megfeszítette a lábát, növelve a fordulatszámot; tudta, hogy a lázadás ára most még túl magas lenne, de a szívében már elvetették a gőg és az emlékezés magvait.