Az összetartozás súlya

Az őrszem nehéz léptei végül elhaltak a folyosó szürke homályában, de a tizenkettes padnál maradt feszültség nem oszlott fel. Alinda zihálva tekerte a pedált, izmai görcsbe rándultak, ahogy átvette a nagymamája terhét. A csarnok túlsó feléből János – azaz G534 – aggódó, gyors pillantást vetett feléjük. A fiú néma jelenléte szinte védőhálót vont köréjük, még ha mindannyian tudták is, hogy ebben a világban a nyílt segítségnyújtás kockázatos véteknek számított.
Alinda alig múlt tizennégy éves, de a háta mögött hagyott évek súlya felért egy felnőttével. Családjából már csak az idős asszony maradt neki. A szülei évekkel ezelőtt, a C-szektor alsó szintjeinek egyik hálózati leállásakor vesztek oda; a rendszer nem őrzött meg róluk semmit, csupán a számsorukat törölte az adagolási listáról. Azóta a nagymama jelentette számára az egyetlen élő köteléket, a vérvonal és az összetartozás utolsó bástyáját.
– Bírni fogom, mama – suttogta Alinda szaggatottan szedve a levegőt, miközben a wattmérő mutatója végre megnyugodott a zöld tartományban. – Nem hagyom, hogy ártasnak neked.
Az öregasszony halványan intett, ráncos arca átázott az izzadságtól. Nem beszélt a régi időkről, sem a szabad ég alatti világos napokról, de a szeme sarkában ott vibrált valami elfojthatatlan melegség. Alinda a pedálok monoton ritmusában hirtelen nem a végtelen szolgaságot, hanem egy eljövendő jobb élet lehetőségét látta meg. János távoli, biztató bólintása pedig megerősítette benne a hitet: a kolónia fojtogató falai között is megőrizhetik azt, ami emberré teszi a családot.