A szándék ritmusa

Az őrszem fémes lépteinek visszhangja lassan feloldódott a csarnok nyirkos gőzében. Alinda tüdeje még mindig égett, lábai rezegtek a pedálokon az átvállalt többletterheléstől, de a mennyezeti lámpa zöldje végre szilárdan világított. A lány szemei előtt kék égbolt képe lebegett – a szél, amiről a nagymama mesélt, és amit ebben a lenti világban senki sem ismerhetett.
János a szomszédos tizenhármas padról áthajolt, verejtékes homlokát törölgetve. Tekintetében rettegés és elfojtott féltés viaskodott. A fiú ujjai görcsösen szorították a vaskormányt.
– Túl nagy kockázatot vállaltál – suttogta János szaggatottan. – Ha a szenzor észreveszi az ingadozást, mindannyiunk adagját megvonják.
– Nem hagytam volna, hogy őt érje a büntetés – vágott vissza Alinda fojtottan. A pedál lánca fémesen csikordult a talpa alatt. – Nem vagyunk alkatrészek, János. Ha már kiállni sem tudunk egymásért, mitől lennénk még emberek?
A nagymama csendesen rázta a fejét, miközben tekintetét a rozsdás lendkerékre tapasztotta. Az öregasszony arcán a barázdák mélyebbé váltak a csarnok hideg, neonfénnyel átitatott gőzében.
– Az ember ott kezdődik, ahol nem a túlélési ösztön dönt – mormolta halkan a nagymama, felidézve a régi idők elmosódott emlékeit. – De a kolónia nem embert akar, hanem wattokat. Ha elveszíted a ritmust, eltipornak.
János szorosan Alindára nézett. A pillantásában ott rejtőzött minden, amit a szabályzat tiltott: a gyengédség és a néma szövetség. Lassú, egyenletes mozdulattal mélyebbre nyomta a saját hajtókarját, átvéve a feszültség egy részét a lány vonaláról.