Párolgó kapacitás

A dinamóterem gőzzel telt levegőjében sziszegve lüktetett a feszültség. A tizenkettes pad melletti kijelzőn a zöld jelzés bizonytalanul villant meg, miközben a központi transzformátorok felől mély, baljós búgás terjedt szét a betonpadlón. A kolónia hálózata hetek óta a teljesítőképessége legfelső határán egyensúlyozott, s a megnövekedett terhelést már nem a megöregedett rézkábelek, hanem az egymás mellett izzadó emberi testek viselték.
Alinda megérintette a forró hajtókart. Bár az őrszem fagyos tekintete már elvonult a sötétebb átjárók felé, a szektor feletti vezetékek zúgása nem csillapodott. A szomszédos sorokban egymás után gyulladtak ki a sárga figyelmeztető lámpák; a hálózat túlhajszolt egyensúlya érezhetően megbillent. Az ingadozó váltóáram miatt a főfejlesztő csatornáiban akadozni kezdett a szellőzés, s a fojtogató hőség azonnal visszacsapott a pedálok felett görnyedő munkásokra.
– Tartsad az ütemet, Alinda! – suttogta a nagymama rekedten, anélkül, hogy lábainak monoton ritmusát megtörte volna. Az idős asszony jól ismerte ezt a hangot: amikor a hálózat túltelítődik, a rendszer gépies szigora mindig a leggyengébb láncszemeken hajtja be a hiányzó energiát.
A lány mélyet lélegzett a száraz, sós levegőből. Lábizmai sajogtak a korábban átvállalt plusz terheléstől, de tudta, ha most hagyja visszaesni a fordulatszámot, a hálózati automata automatikusan csökkenti a szektoruk következő kalóriaadagját. A túlfeszített kolónia kollektív terhe mindnyájuk vállát nyomta, miközben a mennyezeti elosztódobozokból szikrázó sercegés figyelmeztetett: a hálózat az összeomlás szélén áll.