A porladó emlékek éles szilánkja

Alinda mellkasában forró, megzabolázhatatlan düh hullámzott végig. Nem volt elég, hogy a lábai sajogtak a megnövelt ellenállástól, a nagymama csendes, megalkuvó hunyászkodása még jobban szította benne a tüzet. Az öregasszony görnyedt háta és elfogadó sóhajai nem vigaszt, hanem tehetetlen gyengeséget árasztottak – és a lány gyűlölte ezt a tehetetlenséget.
– Hagyd végre azokat a nyomorult meséket! – sziszegte Alinda a fogai között, és olyan elvakult, egyenetlen erővel csapott le a pedálokra, hogy a hajtószíj elviselhetetlenül megsikoltott a pad alatt. Nem kellenek a zöld mezőkről szóló, porlepte nosztalgiázások, amikor az ízületeik ropognak a gép szorításában. Azt akarta, hogy az öregasszony végre fejezze be a lapulást.
A nagymama felé fordította ráncos, izzadságtól fénylő arcát. A tekintetében nem volt hála, csak éles, elutasító korholás. Szigorúan intette le az unokáját, miközben gépiesen próbálta tartani a saját ritmusát. A mesék jelentették számára az egyetlen menedéket, míg Alinda meggondolatlan vadságában csak a halálos veszélyt látta. Szerinte a lány ostoba dühével mindkettejüket a megsemmisülésbe sodorja.
A feszültség szinte szikrázott köztük a csarnok olajszagú, fojtogató párájában. Alinda dacosan elfordította a fejét, és még erősebben taposta a vasat, fittyet hányva a nagymama halk sziszegésére. Úgy érezte, az öregasszony óvatossága nem bölcsesség, hanem gyávaság, ami lassan, de biztosan megfojtja őket.
A hajtókarok egyenetlen ciklusra váltottak. Alinda meggondolatlan rángatása miatt a generátor feszültségmérője sárgán villant fel a fejük felett húzódó vezetéken. A nagymama riadtan kapott a saját markolata után, hogy kiegyenlítse a kimaradást, de a köztük feszülő elfojtott harag már elkerülhetetlenül megzavarta a szektor kényes egyensúlyát.