Az elfeledett magasság makacs hívása

Alinda tüdejét elárasztotta a forró, olajszagú levegő, ahogy végignézte a nagymama remegő vállait. Az öregasszony ízületei élesen pattogtak a hirtelen megduplázódott terhelés alatt, de az arca lehorgasztva maradt, nehogy az őrszem fizikai gyengeségként regisztrálja a kimaradást. A lány szívét maró tehetetlenség fojtogatta, amely a szüntelenül forgó hajtókarok ritmusára gyorsan átfordult tiszta, makacs dühvé.
Nem hagyhatta, hogy a gép kiszívja az utolsó csepp erőt is abból az egyetlen emberből, aki még emlékezett a szabad ég kékjére és a végtelen mezők felett vágtató szélre. Alinda megragadta a hideg acélmarkolatot, és tiszta tüdőből rálépett a pedálokra. A fém megnyikordult, a hajtókar holtpontja átlendült, és a lány izmai vadul feszültek meg a megnövelt ellenállás alatt, visszavéve a nehéz terhet a nagymamától.
Az L656-os optikai szenzora apró kattanással váltott fókuszt, amint a hálózati kijelzőn a piros értékek újra zöldre váltottak. A vörös fénynyaláb még egy pillanatig Alinda izzadt homlokán időzött, átvizsgálva a lány biometrikus adatait, mielőtt a hidraulika halk szisszenéssel visszaemelte volna a robot törzsét a megszokott járőrmagasságba.
A gép tompa, hajszálpontos léptekkel haladt tovább a sorok között, nem törődve a mögötte maradt törékeny testekkel. Alinda a sűrű lélegzetvételek ritmusára figyelte a csarnok gépmonstrumait. A magasban húzódó vastag csővezetékek illesztésénél néha hűvösebb, páradúsabb áramlat szivárgott be – nem a szellőzők steril, kiszárított levegője volt ez, hanem valami sokkal ősibb, ami a falakon túli elfeledett világ messzeségét idézte.
A nagymama lassan kiengedte a bent tartott levegőt, bár a keze még mindig teljesen elfehéredett a markolaton. Amikor az őrszem sziluettje elmerült a csarnok túlsó végének szürke homályában, leheletfinom pillantást vetett az unokájára. Nem volt szükség szavakra; a tekintetében ott vibrált a közösen őrzött titok, a megállíthatatlan szél emléke, amit semmilyen acélvázas logika nem tudott végleg kioltani.