A megmaradt név — új hang

Alinda névtelenül, fojtott légzéssel figyelte a két öreg közt megfeszülő csendet. A lány tudta, hogy János-G534 nem csupán egy szürke számsor a kolónia nyilvántartásában; a férfi mozdulataiban, a száraz fehérjeadag felkínálásában ott bujkált egy olyan tiszta, mély érzés, amit a központi rendszer régen tiltott kategóriának minősített. A nagymama elutasította az ételt, de a tekintete elárulta: a szigora mögött melegség és óvó féltés rejtőzött, amit évtizedek óta el kellett nyomnia magában.
– Meg kell őriznünk a tartásunkat, János – suttogta a nagymama, miközben halk léptekkel elindult a C-szektor felé vezető, párás szervizalagútban. – Ha elveszítjük a szabályok iránti óvatosságot, a gépek elveszik tőlünk azt is, ami még emberi bennünk. Nem kockáztathatod a saját életjegyeidet miattam.
János-G534 nem hátrált meg. Lépteit lassítva igazodott az idős asszony nehézkes járásához, a válla pedig védőfalat vont köréjük a szűk átjáróban. Pár lépéssel mögöttük Alinda követte őket, és a szívében felparázslott a remény. Látta, hogy a fém és beton szorításában a törődés nem halt meg, s hogy János csendes hűsége többet ér a kolónia összes előírásánál.
– Nem a kalória számít, Anna – felelte János meglepő határozottsággal, először ejtve ki az asszony igazi nevét a műszak kezdete óta. – Hanem az, hogy ne engedjük, hogy teljesen megfosszanak minket attól, kik voltunk. Amíg ügyelek rátok, addig még ember vagyok.
A nagymama megtorpant a hűvös csővezetékek alatt. Megérintette János karszalagját, a tekintetében pedig csendes megadás és hálatelt elismerés csillant meg. Ebben az egyetlen érintésben benne volt mindaz a megőrzött emlék és rejtett vonzalom, amit a szigorú rendszervíziónak sosem sikerült kitörölnie.