A kalória és a tekintet

Az őrszem nehéz, fémes léptei végül elhaltak a dinamóterem gőzzel telt homályában, de a zölden derengő LED hideg fénye továbbra is a padokra vetült. Alinda tüdeje égett a kimerültségtől. A lány még mindig a nagymamája helyett is nyomta a nehéz vaspedálokat, bár az izmai már a görcs határán rángatóztak.
– Ne a gépre figyelj, kislányom – suttogta a nagymama, miközben próbált egyenletesen lélegezni, nehogy a fali szenzorok zavart észleljenek. – Az ember nem a legyártott kilowattoktól lesz ember. Attól az, hogy tudja, miért vállalja ezt a terhet.
Alinda nem válaszolt, csak a szája szélét harapta. A szomszédos pad felől János szorítása ránehezedett a saját kormányrúdjára, s a fiú egy pillanatra lelassította az ütemet, hogy feléjük pillantson. A szemében nem a fegyelmezett bioakkumulátorok tompasága ült, hanem valami mély, óvó figyelem, amivel a lány rezdüléseit követte.
A csarnok monoton zúgásában ez a néhány szótlan másodperc többet ért minden régi mesénél. A kolónia számon kérhette a wattokat és eloszthatta a szürke masszát, de azt a láthatatlan kapcsot, amely őket abban a pillanatban összefűzte, nem tudta leolvasni semmilyen műszer. A hús és fém szorításában megőrződött valami a létezés eredeti méltóságából.