Lassan hűlő vasak

A sziréna éles, szaggatott búgása jelezte a műszak félidejét, s a hajtószíjak végre lelassultak a csarnokban. A fémbordás mennyezet alatt elcsendesedett a fogaskerekek szüntelen sikolya. Alinda remegő térddel lépett le a pedálról, de a tekintete azonnal a nagymamára siklott, aki az alacsony faülőkén próbálta kiegyenesíteni meggörnyedt hátát.
Mielőtt a lány odaérhetett volna, János-G534 már ott termett a padjuk mellett. A fémporos munkásruhája zsebéből egy gondosan elcsomagolt, félretett szintetikus fehérjeadagot halászott elő. Mozdulatát a szerkezet árnyékában tartva próbálta a nagymama csontos markába csúsztatni.
– Vedd el, anyó – suttogta János, s rekedtes hangjában nem a gépies engedelmesség, hanem mély, óvó figyelem repedt fel. – A te tested nem erre a rideg vasra lett kitalálva. Szükséged van a kalóriára.
A nagymama egy pillanatra megtorpant. Az ujjai önkéntelenül rázáródtak a kemény adagra, de a falon villogó szenzorok hideg zöld fénye eszébe juttatta a kolónia szigorú törvényét: az energiatranszfer szigorúan tilos, s mindkét félre büntetőcsökkentés vár. Határozott, mégis halk mozdulattal tolta vissza a csomagot a férfi tenyerébe.
– Tilos, János. A szabályzat nem ismer kivételt, nem kockáztathatsz – felelte szilárdan, ám a tekintetében lágy, régen eltemetett melegség villant meg. A kolónia szürke gépezetében János-G534 volt az egyetlen férfi, aki nem puszta bioakkumulátorként, hanem tiszteletre méltó emberként tekintett rájuk. A nagymama titokban mélyen tisztelte a férfi csendes hűségét és konok tartását.