A kétszáz éves hajtókar

A pedálok csikorgása 2050 óta a legbiztosabb családi örökségnek számított a Kolónián. Amíg a kétszáz évvel ezelőtti dédszülők állítólag még fotelben ülve nézték a tévét – bármi volt is az –, Alinda most két ember helyett taposta a rozsdás hajtókart. A combjai sós verejtékben égtek, miközben a nagymama mellette próbált úgy tenni, mintha csak egy kényelmes délutáni sétát tenne a csarnok hideg betonján.
– A dédnagyapád még látott igazi füvet – mormogta az öregasszony éles, fojtott hangon, miközben a wattmérő mutatója végre stabilizálódott. – Akkoriban még nem számolták a kalóriákat tizedesjegyre.
– Hatalmas segítség ez most a nyolcvannégyes fordulatszámhoz, mama! – sziszegte vissza Alinda, és dühösen rátaposott a bal pedálra. – Ha a 2050-es évek generációja nem hagyja, hogy bezárjanak minket, most talán nem egy dinamón nevelkedne a negyedik nemzedék!
A szomszédos padnál János-G534 fogcsikorgatva tekerte a saját adagját. Neki is elegendő volt a történelemből. A kolóniai rendszert nem érdekelte a múlt: 2050 óta a szabály pofonegyszerű maradt. Aki teker, az kap híg gélmasszát; aki leáll, az hamarosan alkatrésszé válik. János éles, ingerült pillantást vetett Alindára. Bőszítette a lány vakmerősége, ahogy átvette az öregasszony terheit, de a saját ütemét ő sem merte megtörni. Az őrszem fémes léptei még mindig a szektor szélén visszhangoztak, emlékeztetve mindenkit, hogy ezen a helyen az örökölt emlékek nem érnek többet három wattnyi feszültségnél.