A hús és fém határán

A pihenőidő leteltével a fémes csengő rideg hangja hasított a csarnok fojtogató gőzéből álló csendbe. Alinda a fémváznak támaszkodott, tüdeje még mindig égett a korábbi hajszától, de lábait újra a hideg pedálokra kellett illesztenie.
– Bírni fogod? – suttogta a nagymama, miközben a távolodó őrszem sziluettjét leste.
– Bírnom kell – vágta rá Alinda szaggatottan, miközben a lánc felnyögött a talpa alatt. – Nem hagyom, hogy téged kalibráljanak.
A szomszédos padnál János-g534 mozdult meg. Vállai görcsösen megfeszültek. Egyetlen gyors, rejtett pillantást váltott a lánnyal, amelyben benne volt minden veszély: a félelem, a szolidaritás és egy elfojtott, kolónia által tiltott melegség. A Generátor egységben a kötődés bűnnek számított, haszontalan energiaveszteségnek.
– Nagyi… mitől marad ember az ember? – kérdezte Alinda halkan, miközben a bokája ütemesen lendült. – Ha csak hajtunk, mint a gépek… mi marad belőlünk?
– Az, amit odabent őrzöl, kicsim – felelte a nagymama rekedten, a tengelyt bámulva. – A gépek nem félnek. És a gépek nem tudnak szeretni.
János láthatatlanul korrigálta a saját tempóját, átvéve egy kevés terhelést Alinda oldaláról. Abban a lopott, veszélyes mozdulatban több volt a tiszta emberi méltóságból, mint a csarnok összes szabályzatában.