A kétezer-ötvenes árnyék

Az őrszem fémcsizmáinak kopogása lassan elenyészett a csarnok gőzébe burkolózó morajlásban. A mennyezeti kábelen a zöld jelzőfény megnyugtatóan, mégis gépiesen derengett tovább. Alinda combja görcsösen megremegett a hirtelen átvállalt kettős terheléstől, de a fizikai kimerültségnél erősebben fűtötte a benne lobbanó hirtelen harag. Tekintete a nagymamájára szegeződött, aki görnyedt háttal, némán taposta a pedált, mintha a veszély elvonultával minden visszatért volna a rendes kerékvágásba.
„Miért csinálod ezt?” – sziszegte Alinda fojtott, szaggatott lélegzettel. „Miért hódolsz be nekik mindig?”
A nagymama nem nézett rá, csak a száraz ajkát harapta meg. „Túlélni kell, Alinda. Kint, kétezer-ötven előtt még volt választás. Apám sokat mesélt a fákról... Azt a világot őrizzük a vérünkben.”
„Hagyjad már a meséidet!” – vágta rá Alinda meggondolatlanul, és a haragtól megszaladt a lába alatt a tengely. „Nincs semmiféle 'előtte'! Kétszáz éve csak ez a rohadt beton meg a gép van! Ti elfogadtátok ezt a ketrecet, és ránk örökítettétek!”
A lány kirohanása átszelte a fülke fojtogató levegőjét. A szomszédos padnál János-g534 riadtan rezzent meg, ösztönösen körbepillantva, nem hallotta-e meg valaki a tiltott szavakat. Alinda azonban nem törődött a veszéllyel. A generációs fogság súlya dühítette a legjobban: a tudat, hogy nekik már csak az elfeledett múltról szóló mesék maradtak a valóság helyett.