A fém és a tartás

Az őrszem nehéz, fémes léptei lassan elhalódtak a csarnok párás homályában. A zölden derengő lámpa visszatért a megszokott, tompa fényéhez, de a feszültség nem oldódott fel a tizenkettes pad körül. Alinda még mindig teli tüdőből kapkodta a levegőt, izmai lüktettek a túlterheléstől, de tekintetében nem a fáradtság, hanem a metsző indulat égett.
– Ezt akarod? Hogy egész életünkben csak a visszajelzőket lessenük? – vágta oda a lány halkan, de éllel, a nagymamájára nézve. – Ez nem élet. Csak egy kurblizott rohadás!
A nagymama kiszáradt ajkai összerándultak. Nem állította meg a pedálokat, csak a fogantyút szorította erősebben, kézfején kéken kirajzolódtak az erek.
– Maradj csendben, Alinda! A gél adja a vért az ereidbe, a ritmus meg a holnapot. Aki feladja a gépet, az nem ember lesz, hanem alkatrész a selejtben.
– De hát most is alkatrészek vagyunk! – lépett közelebb János-g534 a szomszédos állomásról. A fiú arca szürke volt a portól, szemeiben hideg harag szikrázott. A láncot átkaroló keze megfeszült. – Nem a pedál teszi az embert, nagymama. Az ember attól ember, hogy nem felejti el, mi van a csöveken túl. Ha ezt elvágják belőlünk, semmik nem vagyunk.
– És te talán emlékszel rá, János? – vágott vissza az öregasszony, szavaiban száraz keserűséggel. – Te csak a meséket hallottad! A mesékkel nem lakik jól a gyomor, és nem kerüli el az őrszem optikáját!
– De a mesék miatt nem döglünk meg lélekben ezen a rohadt vasállványon! – sziszegte Alinda, miközben újra felvette az egyenletes ütemet, bár a dühtől reszketett a lába.