A hálózat szívverése

A fémállvány hideg rezgése végigfutott Alinda talpán, ahogy átvette a hajtókar új ritmusát. János nem felelt az öregasszony szavaira; tekintetét a szektor homályos sarka felé szegezte, miközben jobb tenyerével ritmikusan ráütött a láncvédő vaslemezre. Három rövid, fémes koppanás, majd egy elnyújtott rezgés.
A dinamoterem fémvázán átfutott az impulzus. Nem volt éles zörej, de a szomszédos sorok pedálosai megérezték a talpuk alatt. A tizenhatos állomáson egy ismeretlen, görnyedt alak egy pillanatra megtorpant, majd átvette a ritmust: ő is háromszor rácsapott a tartóoszlopra. A jel lassan végighullámzott a vason.
– Mit műveltek? – sziszegte a nagymama, és riadtan nézett a falon sziporkázó wattmérőre. – Ez nem túlterhelés... Ez szándékos zavar! Ha az őrszem észreveszi a pulzálást, mindhármunkat elvisznek!
– Nem fogja észrevenni, ha mind egyszerre csináljuk – mondta János halkan, de a hangjában olyan keménység volt, amit Alinda még sosem hallott. – Nem emeljük meg a feszültséget. Csak megszakítjuk az egyenletességet.
Alinda követte a fiú mozdulatait. A lába felvette a szaggatott terhelést. A falon lévő mutató nem ugrott vörösbe, de lassan, hullámzó ritmusban táncolni kezdett, mintha maga a csarnok kapott volna szívverést.