A megmaradt melegség

A zölden derengő LED hideg fényt vetett a nyirkos betonra. Az őrszem lassú, gépies léptei elhaladtak a tizenkettes pad mögött, de a levegőben bent maradt az ózon és a puszta félelem szaga. Alinda tüdeje égett, combjaiban az izmok szinte izzottak a hirtelen átvett extra terheléstől, de a lendkerék nem állhatott meg.
"Ne nézz rá" – szisszent fel a nagymama rekedten, szemeit a saját kopott hajtókarjára szegezve. – "Csak taposd. A gép nem kérdez, csak számol."
A lány foga összeszorult. A szomszédos pult mögül János-G534 pillantása találkozott az övével. A fiú arca sápadt volt, ujjai fehéredtek a kapaszkodón, de a tekintetében ott vibrált valami elfojtott, tilos aggodalom. Nem szólhatott, mégis jelen volt a feszültségben.
"Mégis, mi maradt belőlünk?" – suttogta Alinda halkan, szinte csak magának, ahogy a pedál monoton kattogása átjárta a testét. – "Eszünk a csőből, hajtjuk a vasat, és rettegünk a piros lámpától. Ez lenne az ember?"
A nagymama nem válaszolt azonnal. Csupán egyetlen apró, törékeny mozdulattal kinyújtotta csontos kezét, és egy tizedmásodpercre megérintette Alinda görcsös kézfejét a kormányon. Az érintés meleg volt, teljesen idegen a hideg acélvázak között.
"Amíg félted a másikat..." – lehelte az öregasszony szaggatottan – "...addig ember vagy. A vas nem érez félelmet. De szeretetet sem."
János a szomszédos padnál finoman bólintott, ritmust váltva, hogy tehermentesítse az ő szektorukat. A csendes, tiltott összefogás halkabb volt az őrszem lépteinél, mégis átizzította a fagyos csarnokot.