A kalibrált túlélés ára

Az izmok égő gőze sűrűbb volt a csarnok fojtogató párájánál. Alinda térde minden egyes lenyomásnál szinte hallhatóan pattant, ahogy a tizenkettes pad kettős terhelését próbálta egyensúlyban tartani. A nagymama lába már csak tehetetlenül követte a hajtókar ívét; az öregasszony súlytalanul lebegett a gép felett, mint egy kiszáradt kóró, amit a ritmus elfelejtett elengedni.
Az Őrszem-3 nem mozdult. Optikai lencséje a lány vádlijának rángását pásztázta, hideg adatfolyammá konvertálva az emberi kimerültség fizikai határait. Az AI-rendszer számára a biodinamikai hiba nem erkölcsi vétség volt, csupán csökkent hatásfok. Mégis, a fémburkolat mögött lapuló kalkuláció hűvös csendje súlyosabbá tette a levegőt, mint a mennyezeti csövekből szivárgó olajos kondenzvíz.
– Ne lassíts – suttogta a nagymama, ajkai alig mozdultak, mintha a hangképzés is fölösleges watt-veszteséggel járt volna. – Látja a frekvenciát.
Alinda fogai közül vérízes nyál szivárgott. A tüdeje nem levegőt, hanem égett gumi szagát szívta be. Bármennyire is gyűlölte az öregasszony meséit az elfeledett napfényről meg a szabad döntésekről, a szánalom élesebb szilánkként fúródott a húsába, mint a kolónia fegyelmi szabályzata. Számára nem az volt a kérdés, hogy létezik-e az a régi világ, hanem az, hogy a mostani gépezetben mennyi marad belőle, ha teljesen átadja magát a pedálozás vakmechanikájának.
Az Őrszem-3 egy centit közelebb lépett. A betonon megcsikordult a hidraulikus láb. A vörös fény most Alinda izzadságtól csillogó homlokára vetült, mérve a testhőmérséklet emelkedését. A lány nem nézett rá. Ha ránéz, a ritmus megtörik, és a wattmérő mutatója végleg elmerül a büntetőzónában. A kérdés nem nyert választ, csak haladékot: vajon az áldozat teszi az embert emberré, vagy csupán az automatizmus hatékonyabb formája?