A kényszerített wattok kesernyés íze

A hidraulikus nyúlvány egyetlen tompa csattanással tolta kijebb a mágneses fékbetétet a nagymama pedáltengelyén. Az L656-os nem hatódott meg az önfeláldozástól; a gépi elme nem ismeri a szentimentalizmust, csak a hálózati egyenlet hiányzó értékeit. A csarnok vibráló homályában az öregasszony térdei alatti ízületek szárazon megroppantak a hirtelen megduplázódott ellenállástól, de a lendkerék tompa búgása rögtön visszatért a megszokott, monoton frekvenciára.
Alinda figyelte a nagymama megfeszülő hátelemét és a vékony, szürke pamutfelsőn átütő izzadságfoltot. Tizennégy évesen az ember már pontosan érti a kolónia egyszerű matematikáját: ha valaki túlhajtja magát az első műszakban, a harmadikra már nem marad belőle elég energia, hogy elérje a szintetikus masszát adagoló csöveket. A kiutalt édes pép pedig amúgy sem tartalmazott semmit, ami az elhasznált porcokat visszahozhatná.
Az őrszem vörös lencséje még egy másodpercig mozdulatlanul csüngött a két pedálozó alak felett. A számlálóin átfutó adatsorok megerősítették a normális energiaáramlást, így az L656-os szervomotorjai halk sziszegéssel emelték vissza a fémfejet a központi folyosó magasságába. A robot léptei fémesen, kimérten távolodtak a betonpadlón, hagyva, hogy a géplánc zaja ismét elnyelje a csarnok nehéz, párás levegőjét.
– Ne állj le, Alinda – sziszegte a nagymama a fogai között, anélkül, hogy a lányra nézett volna. – A bokádat tartsd lazán a lefelé hajtásnál. Ha rágörcsölsz, a csapágy elnyeli a lendületet, és a robot újra visszajön.
Alinda nem felelt, de korrigálta a tartását. Összehangolta a lépteit a szomszédos pad ritmusával, pontosan kiszámítva azt a minimális erőkifejtést, amivel a mutató még a zöld zónában marad. A Kolónia-7-ben a túlélés nem a lázadáson múlt, hanem azon a finom egyensúlyon, amellyel az ember épp csak annyi wattot adott a rendszernek, amennyi a pihenőidő eléréséhez kellett.