A csendes szövetség

A pedálok monoton ritmusa mögött János, a G534-es jelzésű férfi óvatosan közelebb csúsztatta az adagolóflakonját a tizenkettes pad széléhez.
– Tarts ki, Ilona – suttogta, miközben a saját lendkerekének ütemét hajszálpontosan hozzáigazította az idős asszonyéhoz. – Átvettem pár wattot a terhelésedből. Az őrszem-3 optikája ma zavaros, úgy tűnik, fél a hálózat ingadozásától, nem fogja észrevenni.
A nagymama válla megfeszült. Szigorú tekintettel meredt a szürke betonfalra, elutasítóan megrázva a fejét.
– A kolónia rendje nem tűri az ilyen figyelmességet, János – felelte halkan, kimérten, bár a szájszéle elárulta: a szigor mögött mély hálá és féltés húzódott. – Menj vissza a saját nyergedhez! A szabályzat szigorúan tiltja az egységek közötti energiamegosztást.
– Tudom, mit ír elő a kódex – szólt vissza a férfi csendesen, de nem húzódott el. – De a gép nem tudja, mi teszi az embert emberré.
Alinda csendben figyelte őket a szomszédos pedál mögül. Saját lába gépiesen járt, miközben gondolatai L656 felé szálltak – a fiú felé, akiről eddig csak a nagymamájának mert mesélni a sötét halókamrában. Ebben a fagyos világban a szerelem veszélyes, büntetendő tévedés volt, mégis ott bujkált minden lopott gesztusban.
– Hagyd, nagyi – súgta Alinda a csapágyak zúgásán át. – János csak vigyáz rád.
Az idős asszony nem felelt, de ujjai egyetlen másodpercre hálásan simították meg a hideg fémvázat.