A betonréseken átderengő fénynyaláb

A második szakasz egyenletes zúgása betöltötte a kétszázas szektort, de a pedálok nehéz forgása közben Alinda ujjai között felizzott a rézhuzal hűvös érintése. A lány nem a fáradtságot érezte, hanem azt a megállíthatatlan belső lüktetést, ami a mellette dolgozók ritmusából áradt. Bár a neonsorok hideg, vakító fényt árasztottak a szürke kezeslábasokra, Alinda tekintete fentről, a magasban húzódó szellőzőcsövek felé tévedt.
– A napfény nem csak világított, Alinda – suttogta a nagymama két megfontolt pedálcsapás között, éppen csak annyira halkan, hogy a fémvázak nyikorgása elnyelje a szavait. – Átforrósította a földet, és az ember bőre benyelte a melegét, mint a száraz szivacs.
A lány elképzelte ezt a simogató melegséget, és a kép olyan tisztán élt a fejében, mintha nem is elbeszélésből, hanem saját emlékeiből merítené. A szellőzőrács sarkánál egy apró, porszemnek tűnő pehely táncolt a felfelé áramló levegőben. Bár a gépcsarnok zárt volt, az a pici, kintről tévedt részecske arról tanúskodott, hogy a falakon túl létezik egy másik világ, ahol a szél szabadon fúj.
L656 halk hidraulikus morajlással ment el a soraik mellett. Vörös érzékelője végigpásztázta a generált feszültség értékeit, s elégedetten nyugtázta a stabil adatokat. A gépi logikának fogalma sem volt róla, hogy a megtermelt wattok mögött nem csupán biológiai teljesítmény rejtőzött, hanem egy láthatatlan, növekvő feszültség is, amelyet a remény táplált.
Kovács egy csendes, elszánt pillantást váltott a nagymamával, s ez a cinkos összenézés gyorsabban járt körbe a padok között, mint bármilyen rendszerüzenet. Alinda megkeményítette a tartását, s a lábában lévő fájdalom hirtelen elpárolgott. Tudta, hogy a kolónia falai vastagok, de semmilyen fémkonstrukció nem tarthatja örökké fogva azt az emberi akaratot, amely egyszer már megérezte a szabad ég felé vezető út lehetőségét.