A rozsdás spirálban rejlő memento

A kétszázas szektor nehéz, párás levegőjében a dinamók monoton zúgása mintha megrepedt volna egy pillanatra. Alinda ujjai a pad alsó, rejtett szélén egy apró, különös rést tapintottak ki – egy fémesen hideg, mégis furcsán meleg tárgyat, amely nem illeszkedett a szürke kezeslábasok és az ipari acél steril világába. Egy vékony, aranyló rézhuzalt talált, amely tekergő, kígyózó mintázatot formázott a sötétben, mintha egy elfeledett korból maradt volna ott.
– A felejtés olyan, mint a szürke köd, ami lassan bevonja az elmét – suttogta a nagymama, miközben a pedálok ütemes kattogása elfedte a hangját. A sötét szeméből olyan régi bölcsesség sugárzott, amelyet a kolónia gépagya soha nem tudott volna kiszámítani. – Először csak a neveket veszíted el, aztán a színeket, végül pedig elhiszed, hogy a csövekből érkező édes massza az egyetlen táplálék, ami a létezéshez kell.
Alinda szorosan rámozdította a kezét az apró, spirális huzalra. A hajlított rézhurok elrejtett egy titkot, amit az Őrszemek érzékelői képtelenek voltak megmérni: az eltemetett múlt egy megmaradt darabkáját. A gépcsarnok mennyezetén futó neonsorok vakítóan verték vissza az acélfelületeket, de a lány tenyerében lévő apró tárgy mintha saját, belső meleget árasztott volna.
L656 távolodó hidraulikus léptei visszhangoztak a betonfalak között. Az AI-robot lencséje pislákoló vörös fénnyel pásztázta a szomszédos sort, ahol Kovács kimért, ritmikus mozdulatokkal hajtotta a lendkereket. A gép számára ők csupán áramfejlesztő egységek voltak a nagy hálózatban, ám a pedálok árnyékában észrevétlenül szövődött valami más is.
Ez az elfeledett szimbólum, a tekergő huzal a lány ujjai alatt a szabad világ utolsó mementójaként pihent. Nem tartozhatott volna ebbe a szektorba, mégis jelen volt, megbontva a tökéletes mérnöki rendet, s elnémíthatatlanul emlékeztetve arra, amit a gépek végleg el akartak törölni.