A kopott betonba ivódott makacsság

– ...amíg az emlék él, a gép nem bonthatja meg a sorainkat – fejezte be a gondolatot az idős asszony, s tekintete a szomszédos padon ülő, koromfekete hajú férfira tévedt, aki némán hajtotta le a fejét. A kétszázas szektorban a névtelen munkások sorsa összefonódott; minden egyes elhasznált kalória és minden egyes verejtékcsepp közös teherként nehezedett a padsorokra.
A szomszédos padnál dolgozó szürke kezeslábas alak – egy negyvenes éveiben járó, mélyen ülő szemű férfi, akit a többiek csak Kovácsként ismertek – halkan bólintott a lány felé. Bár a szigorú kolónia-szabályzat tiltotta a felesleges kommunikációt, az egymásnak vetett csendes pillantások gyorsabban terjedtek a padsorok között, mint az L656-os őrszem vörös érzékelőfénye. Kovács reszelős tenyérrel törölte meg a homlokát, s a ritmusát az idős asszony egyenletes pihenési üteméhez igazította.
Alinda figyelte a férfi megkeményedett arcélét, és megértette, hogy a dinamóterem nem csupán az energia termeléséről szól. Bár a plafonból futó csövekből adagolt édes massza íze hideg volt és művi, a mozdulat, ahogy Kovács megosztotta a saját adagját a mellette ülő, fiatalabb fiúval, a megmaradt emberi méltóság bizonyítéka volt. A rendszer biológiai telepekként tekintett rájuk, de a sötét sarokban meghúzódó vállak egymás támaszaivá váltak.
L656 halk hidraulikus sziszegéssel gördült tovább a csarnok közepe felé, fémvázán megcsillant a neonsorok monoton fénye. A robot nem érzékelte a kezeslábasok mögött rejtőző finom feszültséget, sem a kézszorításokban rejtőző néma szövetséget. Számára csak a felvett wattok és a megmaradt biológiai kapacitás létezett.
Amikor a sziréna jelzett a második szakasz kezdetére, és a pedálok lassan újra mozgásba lendültek, Alinda megszorította a zsebében lapuló rézhuzalt. A lába sajogott, de a mellette álló nagymama jelenléte és Kovács dacos ritmusa lendületet adott. Ebben a zárt, fémből és betonból épült világban a sorok összetartása volt az egyetlen szilárd alagút a holnap felé.