A szomszédos padok láthatatlan kapcsa

A csarnok levegője nehéz volt az izzadságtól és a súrlódó szíjak fanyar szagától. A sorok között, hol a szürke kezeslábasok válla szinte összeért, a pedálok ritmusa nemcsak munkát, hanem sorsközösséget is diktált. Alinda combjaiban már sajogtak az izmok, de a zsebében megbúvó apró rézhurok jelenléte valahogy megkönnyítette a lendkerék hajtását. Minden egyes fordulat egy újabb csepp erőt facsart ki a kolónia lakóiból, mégis volt valami néma dac abban, ahogy a szomszédos padokon ülők egymás üteméhez igazították a mozgásukat.
A nagymama ritmikusan, megfontoltan nyomta a pedált. Bőre, mint a cserzett bőr, ragyogott a lámpák hideg, fehér fényében, de a szeme sarkában ülő ráncok mélyén ott bujkált az a szilárd tartás, amit nem tudott felőrölni a gépterem monoton robaja. Néha egy-egy pillantást vetett Alindára, s ez a néma tekintet elegendő volt ahhoz, hogy a lány ne engedje elernyedni a tartását. Nem voltak egyedül: a kétszázas szektorban most száz meg száz hasonló névtelen ember küzdött a kimerülés ellen.
Amikor a csarnok mennyezetéről felsivított a pihenőfázist jelző tompa sziréna, a fémes kattanások lassan elcsendesedtek. A gépek nem álltak le teljesen, csak alacsonyabb fordulatszámra kapcsoltak, miközben az őrszem, L656 lassan gurult végig a folyosó betonján. Vöröses érzékelői végigpásztázták a fáradt testeket, hogy rögzítsék a kalóriafelhasználás és az energiatermelés hányadosát. A robot hűvös logikája számára a sorokban ülők csupán biológiai telepek voltak, melyek hatásfoka a kiszámított határértékeken belül mozgott.
A falakba épített csövekből ekkor megindult a sűrű, édes massza. Alinda elvette a falból adagolt műanyag csészét, és figyelmesen átnyújtott egyet a nagymamának, mielőtt a sajátjáért nyúlt volna. Az étel fémes mellékíze megszokott volt már, de a mozdulat, ahogy az idős asszony meleg tenyérrel lefedte a lány kezét, elűzte a szürke hétköznapok szagát. A kolónia szűkös zugában ez a megosztott falat több volt egyszerű tápanyagnál: az életben maradás közös elhatározása.
– Holnap megmutatom, hogyan kell a drótot úgy meghajlítani, hogy ne törjön el – suttogta a nagymama, miközben a fal melletti hűvös felületnek támasztotta a hátát. – A te kezed finomabb, mint az enyém volt ebben a korban. Te még meglátod a formát a fémben, nem csak a feszültséget.
Alinda bólintott, és megszorította a zsebében lapuló spirált. A csarnok vibráló csendjében a szomszédos padok felől feltámadó halk szuszogás és az egymásnak vetett vállak jelenléte azt üzenték: amíg az emlékek és az érintések élnek, a kolónia vasmarka sem tudja teljesen bedarálni a szívüket.