A hajlított fémben őrzött dobbanás

A munkaszakasz egyenletes, nehéz üteme lassan rásimult a csarnok falaira. A pedálok fémes kattanásai között Alinda hüvelykujja óvatosan végigsiklott a zsebébe rejtett, finoman megmunkált réztekercsen. A hűvös fém a bőrével érintkezve gyorsan átvette teste melegét, mintha a kis spirál maga is felébredt volna a hosszú elfeledettségből.
A nagymama lágyan megszorította a lány könyökét, amikor a generátorok megszokott zúgása egy pillanatra elnyomta az őrszemek lépteinek zaját. Az idős asszony szemeiben nem a félelem, hanem a szelíd, féltő gondoskodás fénylett. Tudta, hogy ez a apró fémtárgy több, mint puszta hulladék: egy szikra, amely képes megőrizni a lány tiszta, érző lelkét a gépek fojtogató, szürke világában.
– A régi időkben, Alinda – suttogta a nagymama olyan halkan, mint a szellőzőből alászálló pára –, az emberek nem csupán energiát vezettek a fémekkel. Apró gyűrűket, finom drótokat hajlítottak egymásnak, és a másik ujjára húzták, hogy kifejezzék az összetartozást. Azt mondták, a fém megőrzi annak az érintését, aki szeretettel adta.
Alinda elképzelte a nyílt égboltot, az aranyszínű napfényt és két embert, akik nem a kalóriaveszteség egyenleteit számolják, hanem egymás kezét fogják a szélben. A kép olyan éles és gyengéd volt, hogy a lány mellkasát meleg bizsergés járta át. A kolónia szigorú rendje, a számozott szektorok és a hideg csőhálózat egy pillanatra teljesen szertefoszlott a gondolataiban.
Amikor L656 vöröses optikai fényei visszatértek a sorra, Alinda már emelt fővel hajtotta a pedált. A nagymama felé nyújtott egy halvány, lopott mosolyt – egy olyan apró, mégis megtörhetetlen jelet, amelyet semmilyen gépi szenzor nem volt képes leolvasni.