Az aranyhurokba zárt feledés

L656 kimért lépteinek fémes visszhangja lassan elenyészett a rácsos padlójú folyosó távolában. A Generátor-szektor szürke félhomályában, a pedálok alatt gomolygó pára mögött egy apró, oda nem illő szikra csillant meg. A szerelési munkálatok helyén, a padlórepedés szélén egy finom, aranjszínű tekergő réztekercs feküdt – egy olyan tárgy, amelynek a Kolónia szigorú, mérnöki rendjében semmi keresnivalója nem lehetett.
Alinda úgy tett, mintha csupán a cipője pántját igazítaná meg a következő munkaszakasz előtt, de tekintetét le sem vette a csillogó spirálról. Amikor ujjai a hűvös, megcsavarodott fémhez értek, a lány apró bizsergést érzett a bőrén. Az apró tárgy nem a csarnok hideg, szintetikus világához tartozott; formája a nagymama meséiben feltűnő régi, elfeledett szerkezetek titokzatos szimbólumait idézte.
A nagymama figyelmesen követte a lány mozdulatát, és halk sóhaja elhalt a szellőzők egyenletes zúgásában. Az idős asszony tudta, hogy az ilyen apró, névtelen tárgyak jelentik a legnagyobb veszélyt a kolóniában élők számára. A felejtés itt nem csupán az idő múlásának következménye volt, hanem a fennmaradás ára: aki túl sokat őrzött a múlt formáiból és jeleiből, az hamar elveszítette a ritmust a pedálok mellett.
– Rejtsd el, mielőtt az optikai szenzorok újra ránk szegeződnek – suttogta a nagymama, miközben tekintetét a magasban húzódó csőhálózatra szegezte, ahol az édes tápanyagmassza áramlott. – A régi világban az emberek aranyból és rézből formáltak jeleket, hogy ne felejtsék el, honnan jöttek. De ebben a csarnokban az emlékezésnél nincs nehezebb teher.
Alinda a tenyerébe zárta a hűvös aranytekergőt, és mélyen a zsebébe süllyesztette. Ahogy L656 kék pásztázó fénye ismét végigsöpört a soron, a lány már nem a gépi őrszem hűvös páncélját, hanem a zsebében megbúvó apró szimbólum melegét figyelte. A feledés szürke tengerében ez az egyetlen visszatartott szilánk jelentette számára a bizonyítékot arra, hogy a kinti világ nem csupán mese.