Zsarolás a vakfoltban

A szuterén fojtogató légköréből Bálint sietős léptekkel igyekezett fel az első emeleti forduló felé, bízva abban, hogy a sötétség elrejti az arcára kiülő idegességet. A lépcsőházi áramszünet feketeségét csak Fekete Zoltán elemlámpájának távoli, imbolygó fénye törte meg, ahogy a közös képviselő a biztosítékok körül járkálva morogva jegyzetelt.
Bálint már majdnem elérte a gangra vezető ajtót, amikor egy szikár, nehéz kéz nyúlt ki a sötétből, és határozottan megállította a korlát mellett. Vincze Erzsébet állt ott, szorosan a falhoz simulva. Régi otthonkájának gombjai tompán csillantak a homályban, tekintete pedig hideg volt és elszánt. A kezében egy vaskos, gyűrött barna borítékot szorongatott.
– Úgy sietsz, Bálint, mintha tiszta lenne a lelkiismereted – szólalt meg az öregasszony halkan, de olyan metsző hangon, hogy a férfi megdermedt. – Enci nagyon kérdezősködik mostanában. Tudni akarja, hova tűnnek a megtakarításaitok.
Bálint megfeszítette az állkapcsát, és közelebb lépett, hogy a lenti zűrzavarban senki se hallja őket.
– Hagyjon békén, Erzsi néni! Nem tartozom magának semmivel.
– Nem nekem tartozol, fiam, hanem a hallgatásomért fizetsz – suttogta Erzsi néni, és megkocogtatta a barna boríték szélét. – Ha nem kapom meg ma éjjelig az összeget, ez a boríték Enci kezébe kerül. És benne van minden bizonyíték Erikáról meg a babáról. Meglátjuk, mit szól a drága párod a titkos családodhoz.