Zsarolás a vak homályban

Dániel a fal hideg stukkójának támaszkodott a vaksötétben, miközben a folyosó kaotikus zajai – Bálint dübörgő léptei, Lugosi távoli operaáriája és Bordás professzor méltatlankodása – éles, elmosódó zajaivá olvadtak össze. Zsebében hirtelen éleset villant a telefon kijelzője, a néma üzemmód lágy rezgése a combján keresztül egészen a szívéig nyilallt.
Egy ismeretlen számról érkezett az üzenet: „Tudjuk, mit írtál alá tegnap éjjel a Balog-féle ajánlatban. Ha nem lépsz vissza hajnalig, a teljes ház megtudja, ki hozta rájuk a kényszerárverést.” A vakító, kék fényben Dániel ujja megdermedt a képernyő felett. A tegnap esti titkos döntése, amellyel a saját bőrét próbálta menteni a lakásáron aluli eladásával, nem maradt rejtve.
A sötétségből hirtelen kinyúlt egy kéz, és majdnem megragadta a vállát. Bartha Zsófia volt az, fehér ruhájának halvány sziluettje derengve bukkant elő a semmiből.
– Dániel, maga is érzi ezt a mérgező energiát? – suttogta Zsófia szaggatottan, remegő hangon. – Ez nem csak az áramszünet... valaki valami szörnyűséget hozott ide tegnap éjjel.
Dániel kényszeresen kikapcsolta a kijelzőt, és a zsebébe süllyesztette a telefont, mintha a készülék égetné a tenyerét. Pánikba esve fordult el, és a falat tapogatva indult meg a saját ajtaja felé, miközben Bálint zseblámpájának szűk fénysugara átvágott a koromsötéten, szinte átvilágítva Dániel bűntudattól eltorzult arcán.