Zárt ajtók mögött — új hang

Mire Bálint lihegve leért a földszinti lépcsőfordulóból, a bejárati kapu nyikordulása még visszhangzott a hűvös kövezeten. Erika suhant be az íves kapualjon át, karjában a vastag pokrócba bugyolált csecsemővel. Arca sápadt volt, szemeiben riadt pánik villogott. Egyetlen pillantást sem vetett a kapualjban szigorúan ellenőrző Toemai főtörzsre, aki épp lakossági bejelentést rögzített a jegyzőkönyvébe, hanem egyenesen a ház földszintjén működő, málló vakolatú magánrendelő felé vette az irányt.
Bálint az asszisztens pultja felé rohant volna utána, de a leharcolt tölgyfa ajtó kattanva záródott be előtte. A megfakult réztábla mögül hallatszott, ahogy Dr. Szabó András belülről határozottan rákattintja a fordítózárat. Az orvos remegő kézzel igazította meg izzadságtól csillogó homlokán a szemüvegét, majd a rettegő Erikára, aztán a tejüveg betét mögött derengő Bálint alakjára nézett.
– Egyetlen hangot se, Bálint, mert most azonnal felhívom Encit! – sziszegte Dr. Szabó a kulcslyuk felé dőlve, fojtott, szaggatott hangon. A szerencsejáték-adósságok súlya és Balog Henrik kíméletlen követelései rég felőrölték az idegeit. – Vagy szerzel nekem félmilliót holnapig, amivel kifizethetem az ügyvédet, vagy az egész ház megtudja, kié ez a gyerek.
Bálint tehetetlenül szorította ökölbe a kezét az ajtókilincsen. A folyosó sötétjéből gyanakvó léptek zaja szűrődött be – a feszült házban a lakók minden rezdülést figyeltek, miközben a fojtogató zsarolás hálója egyre szorosabbra húzódott a nyaka körül.