Zárlat a földszinten

Mielőtt Bálint válaszolhatott volna, a lépcsőház fali elosztódobozából éles, fémes csattanás hallatszott, amit sűrű, kénes ózonszag követett. A sárgás fényű folyosói lámpák egyszerre vibrálni kezdtek, majd egy halk, fojtott pukkanással mind kialudtak, sötétségbe borítva a földszintet. Csak a vészkijárat zöldes, gyenge derengése világított, és a rendelő ajtaja mögül felszűrődő tompa gyereksírás emlékeztetett a bent lévőkre.
„Mi a fészkes fene...” – hördült fel Fekete Zoltán, de a mondatát már elnyomta az első emeletről feltáruló ajtó csikordulása. Tibor bá zseblámpájának éles, fehér kévéje végigpásztázta a korlátot. Az öreg villanyszerelő nehézkes léptekkel indult meg lefelé, homlokán feszülő fejlámpával, kezében egy kopott fáziskeresővel. „Megmondtam, hogy a felszálló vezeték nem bírja el ezt a terhelést! Valaki megint illegálisan rácsatlakozott a főágra!” – morogta az öreg.
Erzsi néni ajtaja azonnal feltárult, a résben az öregasszony dühös arca villant meg. „Zoltán! Maga tehet erről! Kifizettük a felújítási alapot, mégis ránk rohad az egész ház!” – kiabálta, miközben a sötétben a pincelépcső felől Székely Ricsi is felbukkant. Ricsi arca sápadt volt a félelemtől, zsebében idegesen kotorászott a kocsikulcs után, mintha attól tartana, hogy a leálló rendszer bezárja a szuterént, ahol a csempészett áruk halmozódtak. „Ebből rendőrségi ügy lesz...” – suttogta hátrálva a sarokban gubbasztó ex-légiós is, akinek a sötétség csak felerősítette a paranoiáját.