A hirdetőtábla árnyéka

Bálint ökle a levegőben maradt. A zár fémes kattanása hidegen csattant a földszinti sötét folyosón, s míg odaát a csecsemő nyüszítése elhalt, a férfi háta mögött súlyos, kimért léptek verődtek vissza a műkő burkolatról.
Fekete Zoltán ereszkedett le a lépcsőn, kezében műanyag borítású írótáblával. A közös képviselő arca vöröslött a dühtől; a hatóságok felvonulása és a lépcsőházi zűrzavar láthatóan végleg kikezdte a türelmét. Amikor megpillantotta a rendelő ajtajának feszülő Bálintot, azonnal megtorpant.
„Maga mit művel itt, Bálint?” – csattant fel Fekete úr hangja, kioktatóan. „Tűzvédelmi ellenőrzés van! A földszinti átjáró elsődleges menekülési útvonal, maga meg itt ácsorog és a rendelő ajtaját rángatja! Ráadásul az előbb láttam, hogy valaki egy összecsukható babakocsit támasztott a villanyóra-szekrénynek. Azonnal tüntesse el, vagy jegyzőkönyvezem, és feljelentést teszek!”
Bálint lassan fordult meg, vértelen ajakkal. Szeme sarkából látta, hogy a lépcsőfordulóban Kelemen Dániel is megállt, és a korlátnak támaszkodva feszülten figyeli a jelenetet. Ha Fekete most felemeli a hangját, Enci is leér a másodikról.
„Most nincs erre időm, Fekete úr...” – sziszegte Bálint tehetetlen dühvel, de a közös képviselő elállta az útját, és egy sárga figyelmeztető lapot simított rá a hirdetőtáblára.
„A házirend nem várhat!” – jelentette ki Fekete. „Öt percet adok, hogy szabaddá tegye a folyosót, különben lezárom a területet!”