A remegő képernyő kékje

Dániel a második emeleti folyosó korlátjának feszülve meredt a mélybe, miközben a zsebében megbúvó telefon halk, de kíméletlen rezgése szinte égette a combját. Kijelzőjének kék fénye megvilágította az arcára kiülő rettegést. Az üzenet rövid volt, mégis megsemmisítő: „Tudom, mit töröltél tegnap éjjel az adatbázisból. Nem fogod megúszni.” Keze remegett, ahogy a sötétben kényszeresen újra és újra frissítette a postaládáját, hátha csak egy rossz álom az egész, de a fenyegetés valóságos volt, és a menekülési terve kártyavárként omlott össze.
Lent, a vészkijárat zöldes derengésében Enci lépett ki a lakásukból, kezében egy pislákoló gyertyával. Arca sápadt volt, szemeiben a tehetetlen félelem tükröződött. Bálintot kereste a tekintetével, de helyette csak a dühösen gesztikuláló Fekete Zoltánt és a lépcsőn botladozó Tibor bánt látta. Nem messze tőle, a 10-es lakás ajtaja résnyire nyílt: dr. Balog Henrik állt a küszöbön. Az ügyvéd megszokott, hideg eleganciája most szertefoszlott; a sötétben az arca megnyúlt a szorongástól, feszülten leste a lenti kiabálást, mintha attól tartana, hogy a hatóságok a lakossági bejelentés miatt nemcsak a zárlatot jönnek ellenőrizni, hanem az ő kétes ingatlanügyleteit is.
Székely Ricsi eközben nesztelenül próbált elosonni a fal mellett, de a zsebében megcsörrenő kocsikulcsok elárulták. Ricsi tudta, ha a rendőrség vagy a közös képviselő átkutatja a szuterént, a csempészett parfümök és prémium kávék azonnal lebuktatják. Az egész lépcsőház egyetlen puskaporos hordóvá változott, ahol mindenki a saját sötét titkát szorongatta, miközben a feszültség fojtogató hálóként borult rájuk.