Zárjegyek a kövön

Nóra sietős léptei megkongatták a felette lévő lépcsőforduló vasrácsát. Amikor a második emeleti ajtóhoz ért, a görcsösen szorított sötét táska cipzárja megpattant, és egy vaskos, átlátszó fóliába csomagolt köteg hullott ki belőle egyenesen a kőre. Nem papírpénz volt, hanem vágott szélű, sorszámozott, üres nyomtatványok – olyan zárjegy-szerű ívek, amilyeneket csak a vámraktárak mélyén használnak. Nóra azonnal utánakapott, de a szomszédos fordulóban Székely Ricsi éppen ekkor lépett ki a folyosóra, kezében egy karton prémium öblítővel. A két tekintet egyetlen tizedmásodpercre összeforrt, mielőtt Nóra dühösen magára rántotta a tölgyfa ajtót.
Odalent a csend még fojtogatóbbá vált. Balog Henrik tekintete lassan követte a fenti zajt, majd gúnyos félmosollyal fordult vissza a sarokba szorított Bálint felé. Enci kezében megremegett a tálca, a tepertős pogácsák halmaza halkan egymáshoz koccant.
– Látja, Enikő? – suttogta Balog, és hangja úgy szólt, mint a száraz avar zizegése. – Ebben a házban mindenkinek megvan a maga kis csomagja. De maguknak nincs idejük mások titkaival foglalkozni. Holnap reggel nyolckor a végrehajtó iroda iktatja a kérelmet. Ha az a barna boríték nem tartalmazza a hiányzó összeget, felesleges megtölteni a kamrát.
Erzsi néni hirtelen megmozdult. Nem Bálintra nézett többé, hanem a második emelet irányába, ahol Nóra zárja kattant. Az öregasszony arcán a gyanakvás mély barázdákat szántott: pontosan tudta, mit jelenthetnek azok az ívek. De a szája zárva maradt, csak a szeme villant meg a félhomályban, mint aki újabb fegyvert kapott a kezébe. Bálint érezte, hogy a zsebében lévő boríték szinte égeti a bőrét, miközben Enci kérdő, kétségbeesett tekintete fúródott belé.