Vibráló kijelző a sötétben

Emelettel feljebb, a második emelet félhomályos szobájában Kelemen Dániel az ablaküvegnek támasztotta a homlokát. Odalent a szirénák kék fénye ritmikusan pásztázta a belső udvar málló vakolatát, miközben a földszinti kapualjból nehéz csizmák zaja és fémcsikorgás visszhangzott. Dániel gyomra görcsbe rándult; a hatósági jelenlét és a házban uralkodó pattanásig feszült csend teljesen megbénította.
A tegnap késő esti döntése – az illegális szerverre feltöltött belső adatok és a megfontolatlan, névtelen üzenet – most mázsás súlyként nehezedett a mellkasára. Csak ki akart törni a kiégésből, egyetlen mozdulattal felégetni maga mögött a hidakat, de a valódi veszélyre nem állt készen. Ahogy az udvaron átvágó tűzoltók léptei alól felcsapódott a kavics, a zsebében megrázkódott a telefon.
Remegő ujjal oldotta fel a kijelzőt. Egy titkosított, ismeretlen számról érkezett a néma értesítés, mindössze egyetlen sorral: „Tudjuk, mit tettél tegnap 23:14-kor. A barna boríték nem az egyetlen titok a házban.”
Dániel hideg verejtékben úszva lépett vissza a szoba sötétjébe. Kint Székely Ricsi idegesen csapta le a kocsija csomagtartóját, lent a rendelőnél ordítozás törte meg a csendet, ő pedig ott állt a saját, visszafordíthatatlan bűnének csapdájában. Kényszeresen ellenőrizte a hálózati router villogó fényeit: tudta, ha a hatóságok vagy Balog ügyvéd átkutatják a digitális nyomokat, a szálak egyenesen az ő ajtójáig vezetnek.