Ultimátum a rendelőben

Bálint nem válaszolt az ügyvédnek; a torkában lüktető düh és a tehetetlenség elnémította. Megfordult a lépcsőfordulóban, és szinte menekülve vetette le magát a földszint felé, miközben a kapualjban már sárga sisakos tűzoltók cipelték a nehéz felszerelést. A lépcsőház sötét zugában az ex-légiós lapult, arca a rettegéstől torzult el a kék villogók fényében. Számára a hatósági jelenlét a végső bukást jelentette, a teljes kiszolgáltatottságot, amely elől nem maradt menedék a ház falai között.
Bálint elrohant mellette, egyenesen a magánrendelő opálos üvegajtaja felé. Odabent, a fertőtlenítőszagú félhomályban Erika ült az egyik vizsgálóágy szélén, görcsösen magához szorítva a pólyás csecsemőt. A sarokban Dr. Szabó András állt, kezében egy remegő papírlappal. Az alkohol és az elviselhetetlen adósságok által megtört háziorvos arcára kiült a kétségbeesett, kíméletlen mohóság.
– Balog ma este mindent visz, Bálint – suttogta Szabó, és a kártyatartozások listáját az asztalra csapta. – Ha nem adod oda azt a barna borítékot, amit Erzsi mamától kaptál, még azelőtt kiüríttetem veletek a rendelőt, hogy a katasztrófavédelem lezárná az épületet. Nincs hova mennetek a gyerekkel.
Bálint a csecsemő békés szuszogását hallgatta a kintről beszűrődő szirénák zajában, és érezte, hogy a reményeibe vetett utolsó kapaszkodót is ki akarják tépni a kezéből.