Viaszillatú vallomások

Enci a korlátba kapaszkodva próbált egyensúlyozni a koromsötét lépcsőházban, miközben a fülében még mindig Tormai főtörzs dörgedelmes hangja visszhangzott a hamis fényképekről. Ekkor azonban, mintha csak a falból nőtt volna ki, egy imbolygó gyertyafény és egy átható pacsuliillat állta útját. Erzsi néni volt az, kezében egy 1986-os takarékbörze-emlékgyertyával, amelynek füstje hatékonyabban fojtogatta a lakókat, mint a Karesz leégett erősítőjéből származó égett műanyagszag.
– Csak nem Enci az? – suttogta az öregasszony, és olyan vaskos, hideg markolással ragadta meg a lány csuklóját, mintha egy nyugdíjas kommandós hajtaná végre a lakosságvédelmi intézkedést. – Vigyázzon a lépcsővel, kedveském! Ebben a sötétben még a végén elesik, mint a múltkor az a csinos, szőke Erika lány, aki azzal a hatalmas pólyás csomaggal sietett le a doktor úrhoz.
Enci torka elszorult. A sötétség hirtelen még sűrűbbnek tűnt. – Erika? A babával? – kérdezte rekedten, próbálva elhúzni a kezét, de Erzsi néni szorítása felért egy végrehajtható bírósági végzéssel.
– Hát persze! A Bálintod olyan végtelenül udvarias volt, még a táskáját is vitte, tele azokkal a fura, pecsétes klinikai papírokkal. Én csak a kukucskálón át néztem, nehogy illetéktelenek járjanak a házban. De mondd csak, kedveském, miért a kártyás Szabó doktor rendelőjében raktározzák a tápszert? Csak nem Bálint fizeti a doki adósságait is? Olyan fura ez a mai fiatalság.
Erzsi néni elégedetten kuncogott, a viasz pedig lassan a papucsára csöpögött. Enci előtt egy szempillantás alatt állt össze a kép: a tegnap esti titokzatos suttogások, Bálint gyanús éjszakai műszakai, és az eltitkolt gyerek, aminek a súlya most hirtelen mázsásként nehezedett a mellkasára.