A tejüveg mögötti alkudozás

Enci kirántotta a csuklóját az öregasszony szorításából. A pacsuli és a fojtogató viaszszag még métereken át kísérte, ahogy vakon elindult lefelé a fokokon, a fal hideg, málló vakolatát tapogatva. Erzsi néni gyertyája sárgás, imbolygó udvart vetített a lány feje fölé a lépcsőfordulóban, mint egy kísérteties dicsfény. Az öregasszony nem tágított, száraz suttogása követte őt a mélybe: „Ne siessen úgy, Encikém! A sötétben könnyen meglátja az ember azt is, amit nem kellene, aztán csak a baj van belőle.”
A földszintre érve a folyosó még hidegebbnek tűnt. A sűrű homályból hirtelen Székely Ricsi alakja bontakozott ki, aki egy karton csempészett öblítőt szorított magához, miközben a telefonja halvány fényével a pincébe vezető ajtó zárját kereste. Ricsi halkan szisszent fel, ahogy megpillantotta a lányt, de Enci tudomást sem véve róla rohant tovább.
A léptei egyenesen Dr. Szabó rendelőjének üvegezett ajtaja felé vitték. A tejüvegen át halvány, kékes fény szűrődött ki – egy elemlámpa magányos pászmája, ami idegesen vibrált a belső falakon. Enci megtorpant, visszatartva a lélegzetét. Odabentről fojtott, szaggatott férfihangok szűrődtek ki a folyosóra. Bálint rekedt, magyarázkodó szavait az orvos remegő, mégis követelőző hangja vágta ketté. Szabó doktor a sarokba szorított szerencsejátékos minden elszántságával olyan összeget követelt a titokért cserébe, amit egy egyszerű biztonsági őr tíz év alatt sem tudna előteremteni. Enci keze lassan, remegve a jéghideg kilincsre tévedt.