A sötétség alkui

A lépcsőházban terjengő égett szag elől menekülve Erika a sötétben tapogatózva sietett le a földszintre, szorosan magához ölelve a csecsemőt és a táskájába gyűrt klinikás papírokat. Bálint a nyomában loholt, lépteik baljóslatúan kongtak a nedves kövön. Dr. Szabó András leharcolt magánrendelőjének résnyire nyitott ajtaja jelentette az egyetlen menedéket a folyosói lincshangulat elől. Amint besurrantak, a láthatóan rettegő, izzadó háziorvos azonnal rájuk zárta a nehéz tölgyfa ajtót, és kattanásig fordította a kulcsot. A sötétben csak a kártyás doki zsebében csörgő gyógyszeres fiolák és a kapkodó lélegzetek hallatszódtak.
„Ez az utolsó esélyed, Bálint” – sziszegte Szabó, miközben a kezében remegő zseblámpa éles fénysugarát a sarokban reszkető Erikára és a pólyára irányította. „Balog Henrik a torkomnak szegezi a kést az adósságok miatt. Vagy előteremted a pénzt, hogy kifizethessem az ügyvédet, vagy holnap reggelre az egész ház – élén a gyanútlan Encivel – pontosan megismeri az eltitkolt gyereked történetét.”
Bálint öklei fehéredésig szorultak a sötétben, de tehetetlen volt a zsarolással szemben. Eközben a lépcsőfordulóban Enci kétségbeesetten indult el lefelé. Hirtelen megborzongott, amikor a félhomályban meghallotta Tormai főtörzs hangját: a rendőr épp a síró Mariettát faggatta valami hamis, generált fényképről, amivel Ottó vádolta meg a lányt a rakparton. A hazugságok fojtogató hálója a ház minden szintjét átszőtte, és Enci érezte, hogy a következő hullám őket fogja eltemetni.