Vészjósló rezgés a másodikon

Dániel halkan fordította el a kulcsot a második emeleti lakás ajtajában, magára zárva a folyosóról beszűrődő feszült morajlást. A tenyere hideg volt és nyirkos. Ahogy a sötét előszobában a falnak támaszkodott, a zsebében élesen megrázkódott a telefon. A kijelző kék fénye megvilágította szorongó arcát: egy ismeretlen számról érkezett üzenet villogott a képernyőn.
A tegnap éjszakai kétségbeesett döntése – a névtelen bejelentés, amelyet a hatóság felületén tett a házban uralkodó szabálytalanságokról – most súlyos teherként nehezedett rá. Az üzenet rövid volt, de velős: „Tudjuk, mit küldtél el tegnap éjjel. Nem maradsz névtelen.”
Dániel szívverése felgyorsult. Remegő ujjakkal húzta el a kémlelőnyílás fedelét. A körfolyosón Kőves Dezső bácsi állt megtorpanva, selyemkalapját idegesen a mellkasához szorítva, miközben riadt pillantásokat vetett a faliújságra kiragasztott friss hirdetményre. Néhány lépéssel arrébb Kerekes Lívia, a patikárius nővérke lépett ki az ajtaján, köpenye zsebében egy apró, receptekkel teli papírtasakot szorongatva. Lívia szemeiben tiszta rettegés ült, ahogy a lépcsőház felől hallatszó lépteket figyelte.
Dániel lassan eltávolodott az ajtótól, és a készüléket görcsösen szorítva roskadt le az előszobai székre. Megértette, hogy a tegnap esti elhamarkodott lépésével elindított egy láncreakciót, amit már képtelen lesz megállítani.