A faliújság piros margója

Bálint alig lépett ki Erzsi néni ajtóján, a szikkadt pogácsás dobozt a hóna alá csapva, a barna borítékot pedig a dzsekije belső zsebébe mélyen besüllyesztve, máris szembe találta magát Fekete Zoltán kíméletlen tekintetével. A közös képviselő a lépcsőfordulóban állt, kezében egy műanyag mappával és a piros szegélyű, hivatalos nyomtatványok kötegével. Zoltán ma is körbejárt a házban, és láthatóan csak az alkalomra várt, hogy érvényt szerezzen a szigorított házirendnek.
– Szabó úr! – emelte meg a hangját Fekete, és a lépcsőfok széléről letekintett a fiatalemberre. – Ugye tisztában van vele, hogy a közös használatú folyosórész nem magánraktár? A tegnap esti áramkimaradás óta amúgy is kaotikus a helyzet, de a másodikon kint hagyott kartondobozok és a felhalmozott kacatok azonnali hatósági bírságot vonnak maguk után!
Mielőtt Bálint válaszolhatott volna, a lépcsőn dübörgő léptek zaja visszhangzott. Erika jelent meg a fordulóban, szemeiben szikrázó dühvel. A telefonját még mindig a kezében szorongatta, tekintete pedig váltakozva méregette Bálintot és a rendet követelő közös képviselőt. Fent, a harmadik emeleti korlát mögül Ida riadtan nézett le a feszült csoportosulásra, miközben a szuterén felől az ex-légiós fojtott morgása szűrődött fel a lépcsőházban.
– Zoltán úr, engem most legkevésbé a maga papírjai érdekelnek – vágott közbe Erika éles hangon, egyenesen Bálint felé lépve.
Fekete Zoltán azonban nem engedte ki a kezéből az irányítást. Látványos, határozott mozdulattal ragasztotta ki az újabb piros szegélyű hirdetményt a faliújság üvegére, amely rendkívüli lakásellenőrzést és szigorú pótdíjakat helyezett kilátásba. A lépcsőházat elöntő némaságban tisztán látszott: a házban uralkodó feszültség elérte a tetőpontját.