Névtelen fenyegetés a gangon

Dániel tenyere csúszott a telefon kijelzőjén, ahogy megpróbálta visszahívni az ismeretlen számot. Csak gépies, szaggatott búgás válaszolt a vonal túloldalán. A szorongás maró savként terjedt el a gyomrában: ha a tegnap éjszakai titkos bejelentése valahogyan kiszivárgott, a házban valaki azonnal megkezdte a hajtóvadászatot.
Kényszeres mozdulattal fordította el a zárban a kulcsot, és kilépett a félhomályos körfolyosóra. Kőves Dezső bácsi még mindig a faliújság közelében állt, megtörve szorongatva selyemkalapját. Amikor az öreg meglátta a másodikon kilépő fiatalembert, szemeiben nem a szokásos gáláns kedvesség, hanem mély, vádló riadalom villant.
– Ugye nem maga volt az, Dániel? – kérdezte Dezső bácsi szaggatott, fojtott hangon, miközben a piros szegélyű hirdetmény felé intett a fejével. – Fekete úr hatósági ellenőrzést hirdetett. Ha a szuterént és a tárolókat is átfésülik a hivatalnokok... sokan tönkremennek ebben a házban.
Kerekes Lívia gyors, nesztelen léptekkel közeledett a korlát mellett. A receptekkel teli papírtasakot görcsösen a kabátja hajtókája alá rejtette, tekintete idegesen cikázott a lépcsőforduló sötétje és az ajtók között.
– Aki ezt a bejelentést névtelenül elküldte, fogalma sincs, mit szabadított ránk – suttogta Lívia remegő ajakkal, közvetlenül Dániel mellett megtorpanva. – A hatóság nem áll meg a papíroknál. Mindent fel fogadnak forgatni.
Dániel torka kiszáradt, képtelen volt megszólalni a két kétségbeesett szomszéd szorításában. A zsebében a telefon ekkor újra rezgésbe kezdett. A kijelző hideg kék fénye áttört a szöveten, és az újabb üzenet rövid sora éles csapásként érte: „Látjuk, hogy kimentél a folyosóra.”