Ráreteszelt zárak mögött

Dániel görcsösen a zsebébe süllyesztette a még mindig vibráló telefont. A hideg verejték végigcsorgott a gerincén, ahogy tekintetét lassan a belső udvar fölé magasodó, sötétedő emeletekre emelte. Valaki a korlát mögül nézte őt a félhomályban; valaki ebben a házban pontosan tudta, mit tett tegnap éjjel a névtelen bejelentéssel.
– Ne haragudjanak, mennem kell – mondta elhaló hangon, és lassan hátrálni kezdett a saját ajtója felé. Dezső bácsi elengedte a kalapja szélét, és mélyet sóhajtva megfordult; az öreg nyomdász léptei súlyosan koccantak a kövezeten. Lívia sem várta meg a választ: szorosan a falhoz simulva suhant el a lépcsőház irányába, a kabátja alól kiálló papírtasakok csörgése végigkísérte a menekülését.
Dániel már éppen a kilincshez nyúlt volna, amikor odalentről éles, fémes csattanás hallatszott: a főkapu nagy lánca zörrent meg. Zoltán ma is kötelező körútját járta a házban, kezében a szokásos fekete mappájával, szigorú tekintettel méricskélve a folyosókon hagyott virágcserepeket és a lakók elhanyagolt holmijait.
Dániel berántotta maga mögött a súlyos tölgyfa ajtót, és a sárgaréz reteszt is ráhúzta. A sötét előszobában a szíve olyan hevesen kalapált, hogy szinte fojtogatta. A kijelző fényében újra végigolvasta az ismeretlen szágról érkezett fenyegetést, miközben ráébredt: a vékony lakásfalak már nem védik meg sem a lakók haragjától, sem a küszöbön álló hatósági felfordulástól.