Váltóáramú szónoklat a puskaporos lépcsőházban

A sötét, salétromos szagú első emeleti fordulóban a nyitott kismegszakító-szekrény ajtaja rekedten csikorgott a huzatban. dr. Bordás András csíkos pizsamájára terített kordbársony zakójában, kezében egy halványuló elemlámpával vizsgálgatta a biztosítékokat, miközben szakmai nosztalgiája tüstént elnyomta a lépcsőházi riadalmat. „Ugye mondtam? Ha Nikolai Tesla nem intézett volna nekünk váltóáramot, ma meg lennénk lőve!” – dörögte az idős mérnök-pedagógus a vak sötétbe, teljesen figyelmen kívül hagyva a korláton áthajoló lakók fojtott szitkozódását. „R = U/I, ezt mindenkinek tudnia kellene! Én még ettem a 3.60 Forintos kenyérből, de a mai generáció egy egyszerű feszültségeséstől is pánikba esik!”
Mellette a felesége, Etelka igyekezett a háttérben maradni, selyemköntösének övét idegesen morzsolgatva. A harmincöt évvel fiatalabb asszony tekintete nem a biztosítéktáblát, hanem a felülről áradó nehéz lépteket követte. Toemai Zoltán rendőr főtörzs lépkedett lefelé a lépcsőn, szolgálati zubbonya felső gombját kigombolva, túlzottan is éber ábrázattal. A mélyhegedűs rendőr hivatalosan a rendet jött fenntartani az áramszünet okozta káoszban, ám ahogy a tekintete összetalálkozott Etelkáéval, a levegőben azonnal megfagyott a feszültség. A diszkrét, éjszakába nyúló „borozgatások” emléke úgy lebegett köztük a sötétben, mint egy elpattanni készülő feszített vízkábel.
Ekkor nyitódott ki résnyire az 1-es lakás ajtaja. Vincze Erzsébet nem kapcsolt lámpát, csak a biztonsági lánc védelméből leselkedett ki, mint egy nyugalmazott inkvizítor. Erzsi néni persze nem a biztosítékokra volt kíváncsi. A kukucskálón át eltöltött évtizedek kifinomult szimatot adtak neki a házbéli törvénytelenségekhez, és most elérkezettnek látta az időt, hogy elhintse a félelmet. „Némelyeknek nem kell áram a sötétben való osonkodáshoz, igaz-e?” – sziszegte fojtott, mérgezett hangon a korlát felé. „Én 1984 óta lakom itt, és pontosan tudom, ki jár pirkadatkor lábujjhegyen, zokniban a szuterén felől, és kinek a lakásából árad a drága kölni meg az olcsó titkolózás.”
Etelka torka kiszáradt, Toemai pedig ösztönösen a gázspray gombjára tévedő kézzel merevedett meg a lépcsőfokon. Erzsi néni egyetlen név kimondása nélkül is nyílt fenyegetést fogalmazott meg: a ház önjelölt rendőre pontosan látta a hajnali besurranásokat, és a zsarolás finom szálai máris körbefonták a tizedik emeletre igyekvő főtörzset. Bordás professzor azonban semmit sem észlelt a puskaporos hangulatból. Újból megkocogtatta a műanyag kismegszakítót, majd teátrálisan felhorkant: „Etelka, ne ácsorogj ott, mint egy rosszul méretezett ellenállás! Inkább hozz egy fázisceruzát!”
A lépcsőházi csöndben csak a falak vékony vakolata alatt futó csövek pattogása hallatszott. Toemai egyetlen hűvös, fenyegető pillantást vetett Erzsi néni résnyire nyitott ajtajára, mielőtt szó nélkül továbblépett volna felfelé. A Vászoly utca 6.-ban a feszültség nem a vezetékekben, hanem a zsarolt és zsaroló lakók közötti néma pillantásokban érte el a kritikus feszültségszintet.