Váltóáram és magánlátogatás

Dániel alig érte el az első emeleti pihenőt, amikor belefutott a ház legéberebb élő biztonsági rendszerébe: Erzsi nénibe. Az idős hölgy egy szál konyharuhával felfegyverkezve támaszkodott a korlátnak, mint egy nyugalmazott mesterlövész, és éppen Dr. Bordás Andrást tartotta szóbeli zárlat alatt.
– Mondom én, Erzsikém, ha Nikola Tesla nem intézte volna el nekünk a váltóáramot, ma mind meg lennénk lőve a sötétben! – magyarázta Bordás professzor a tőle megszokott tudományos pátosszal, miközben fiatal felesége, Etelka idegesen simítgatta a selyemsálját, és a lépcsőház homályos sarkaiba pislogott.
Erzsi néni azonban fittyet hányt a fizika törvényeire. Megigazította otthonkáját, és olyan éles hangon szólalt meg, amivel üveget lehetett volna vágni:
– A váltóáram gyönyörű dolog, Andráskám, de az még szebb, ahogy a Tormai főtörzs úr találja meg az utat a maguk ajtajáig, valahányszor maga az esti tagozaton oktatja az Ohm-törvényt! A múltkor is milyen lelkesen ellenőrizte a lakásbiztonságot a borospalackok mögött...
Etelka arca pillanatok alatt vette fel a frissen meszelt fal árnyalatát, míg Bordás professzor gyanútlanul bólogatott: „A hatóság jelenléte mindig megnyugtató!” Dániel próbált észrevétlenül átpréselődni a fal mellett, ám Erzsi néni sasszeme azonnal rászegeződött, pontosan a kabátja alatti gyanús barna borítékra.
– Na, a fiatalember is milyen sötétben sunyít! – fordult felé az öregasszony, szikrázó tekintettel. – Azt hiszik, ha nem ég a villany, magukból nem látszik semmi? Én a sötétben is pontosan tudom, ki mit hord a zsebében!