A tizenkettes lakás árnyékában

Nóra egyetlen szó nélkül fordította meg a kulcsot a zárban, majd besurrant a lakásába, és magára rántotta a nehéz ajtót. A zár kattanása élesen visszhangzott a kietlen lépcsőházban. Dániel egyedül maradt a nyirkos félhomályban, miközben Nóra fojtogató parfümjének illata még mindig ott terjengett a hűvös levegőben.
A kabátja belső zsebébe süllyesztett barna boríték mintha égette volna a mellkasát. Ekkor a tizenkettes lakás ajtaja résnyire kinyílt, és Kerekes Lívia lépett ki a folyosóra. A patikárus nővérke fehér munkaruhája felett viselt sötét kardigánjába burkolózott, kezei között egy apró, fehér papírzacskót szorított. Tekintete azonnal Dánielre szegeződött.
Lívia arca mozdulatlan maradt, de éles, sokat látott szemeiben meglendült a gyanakvás. Lassan, kimérten lépett közelebb a korláthoz, miközben az ujjai közt egy szorongáscsökkentős levél műanyag fóliája halkan megreccsent. Nem kérdezett semmit, csupán egyetlen apró, sokatmondó intéssel jelezte, hogy látta a jelenetet – a futó autót, Nórát, és a félelemmel teli Dánielt.
Lentről Fekete Zoltán száraz, kioktató hangja hallatszott fel a lépcsőfordulóból, ahogy a rendkívüli gyűlés részleteit kiabálta a sötétbe. Dániel lehorgasztotta a fejét, és szapora léptekkel indult meg a saját ajtója felé, mielőtt a folyosó kövein álló Lívia csendes jelenléte teljesen elviselhetetlenné tette volna a feszültséget.